Január elején vált pokollá Bobik Istvánné újfehértói nevelőszülő élete. Akkor tudta meg, hogy miután elbukott a nevelőszülői hálózatot működtető Szent Lukács Görög Katolikus Gyermekvédelmi Központ pszichológiai alkalmassági tesztjén, elveszíti neveltjeit. Azóta Bobikné hiába szerzett újabb szakvéleményeket a szakértői adatbázisban is nyilvántartott pszichiátertől arról, hogy teljesen normális, alkalmas nevelőszülőnek, az 51 éves asszony ügye vesztésre áll: sorban viszik el a gyerekeit.

Két nagyobb lányt februárban szakítottak ki a családból, most éppen a kisfiúért, Manuért jönnek napokon belül, hogy odaadják soha nem látott embereknek, új nevelőcsaládba Szamostatárfalvára. Bobikné nem érti, kinek és miért jó az, ha ide-oda dobálják a gyerekeket. A hat és fél éves Manuval öt éve, a 11 éves Szofival, a 9 éves Annával és a négy és fél éves Sárával négy éve él együtt. A szegény és sokgyerekes családba születő és folyton betegeskedő Manuról a vér szerinti szülei képtelenek voltak gondoskodni. A kisfiú speciális diétára szorul. Másfél évesen alig hatkilósan került állami gondoskodásba és Bobik Istvánnéhoz. Manu azóta megerősödött, életvidám, erős gyerek.

A három lány története ennél tragikusabb: anyjuk egy téli estén magára és gyerekeire zárta a házat. Néhány nap múlva rokonok törték rájuk az ajtót, a gyerekek egymást ölelték, anyjuk az ágyban feküdt, halott volt. Az akkor hétéves Szofi testével melengette a két kisebbet. Azóta ők hárman elválaszthatatlanok. Voltak. Mindeddig.

Február vége felé a Népszabadság munkatársainak alkalma volt végignézi a lányok elszállítását. Mintha a Kaukázusi krétakör jelenete elevenedett volna meg…

A lányokat, Szofit és Annát a hivatalos átadási időpont előtt egy órával korábban hazahozzák az iskolából. A hat éves Manu is otthon van, megfázott, beteg. Anna és Szofi előbb a szobájukat aztán a középre zsúfolt zsákokat nézik át: minden meg van-e, nehogy valami itt maradjon. A legkisebbet, Sárát Bobikné nem merte elhozni az óvodából, félt, hogy nagyon megviselné a kicsit, ha látnia kellene nővérei költözését. Persze, hogy a kicsi is tudja, tegnap egész este sírdogáltak, Sára csimpaszkodott nővéreire, de reggel úgy ment el az óvodába, mint máskor. Bobikné morzsolgatja a zsebkendőjét, mormol: mit tehetne, mit is tehetne.

A lányok miután végeztek a leltárral, fölkucorodnak a kanapéra. Most minden apró, utcáról érkező zaj az elválást jelezheti. Anna nem szól egy szót sem, folyton törölgeti a tenyerét, mert rettenetesen izzad. Manu egyre idegesebb, föl-alá rohangál, a házban túl sok az idegen, meg a sírás, bökdösi a kanapéra kucorodó lányokat, próbál közéjük fészkelődni. Összeölelkeznek. Biztatja a lányokat: „aztán jók legyetek, amúgy meg mindegy, mert úgyis visszajöttök, anya úgyse hagy titeket másnál.”
Erre a lányok sem igen tudnak mit mondani. Szofi végül nem bírja a feszült várakozást hozza, mutatja naplóját. Az iskolai füzet teli van – korához képest jó stílusú, helyesírási hibáktól mentes történtekkel. A főszereplő néhányban, az „anya” Bobikné. Éppen csak oldódni kezdene a várakozás feszültsége, amikor autóajtók csapódnak a ház előtt. Megjöttek - mondja az időközben ideérő szomszédasszony. A lányok összerezzenek, belekapaszkodnak Bobiknéba, szorosan ölelik, együtt sírnak, a kupacra aztán rákapaszkodik a szomszédasszony is.
Mire a Szent Lukács igazgatója, a helyettese és az új nevelőszülő az emeletre ér, a lányok megint a kanapén ülnek. Az intézmény pszichológusa, aki elvben azért jött, hogy átsegítse a lányokat ezen a helyzeten, a kapun kívül marad, az ablakból látszik: fázósan toporog, sofőrrel beszélget. Lenne dolga a házban, a feszültség szinte tapintható. Az igazgató szóvá teszi, hogy a sajtó jelen van, és egyben jelzi munkatársainak, hogy ne válaszoljanak semmilyen kérdésre, csak haladjanak gyorsan.
A megszólítási kísérleteinkre Bodnár Gábor Zoltán mindössze egyetlen mondatot ismételget: ő nem illetékes, minden választ, papírt megkaphatunk Bobiknétól – mondja némi éllel a hangjában. Az érkezők, köztük az új nevelőszülő, a lányokra ügyet sem vetnek, a zsákokban a zoknikat, az asztalon meg az iratokat leltározzák. Gépiesen intézkednek. Az egymásba kapaszkodó lányokra először az indulás pillanatában terelődik a figyelem. A látogatók aztán megemelik zsákokat, az igazgató: na, induljunk, felszólítására két munkatársa tereli lefelé a lépcsőn a lányokat. A gyerekek sírnak, kapaszkodnak Bobiknéba. Szofi kiabál: ő nem akar menni sehová, hagyják őt békén. A nagy jövés-menésre, a cirkuszra már a szomszédok is az utcára tódulnak. Senki nem érti, mi értelme van szétszakítani ezt a családot? A közvetlen szomszéd Bence Istvánné állítja: Bobikné szerető, törődő szülőként, a sajátjaiként neveli évek óta a három lányt és a kisfiút. De itt a szomszédokat nem kérdezte senki. A szemben lakó asszony is átjön az úttesten, ölelgeti a lányokat. Nyugtatgatja Bobiknét: „amit tehettél értük, megtetted – mondja. Menj bíróságra, jövünk tanúnak! De most Bobiknét ez nem vigasztalja. Az igazgató a pszichológussal, aki már szolgálatba helyezte magát, segít lefejteni az egymásba kapaszkodó karokat, betuszkolni az új nevelőszülő kocsijába a lányokat. A motorok fölbőgnek, kocsik indulnak.
Az utcán meg egyre több a szomszéd.
„Nem volt itt semmi gond, míg tavaly az ország más régióhoz hasonlóan a megye itt is át nem adta az egyháznak a nevelőszülői hálózat működtetését – állítja egyikük. A városban a feladatot a Görögkatolikus Egyház intézménye, a Szent Lukács Gyermekvédelmi Központ végzi. Hogy ez miért éri meg az államnak senki sem tudja, a feladat ellátásáért a gyerekre járó állami normatíva csaknem kétszeresét, 194,5 százalékát fizetik ki az egyházaknak. A nevelőszülők viszont ugyanakkora összeget kapnak, mint korábban a gyerekek ellátásáért. Újfehértón, mióta átvette az egyház a nevelőszülői hálózat működtetését, sok minden nem tetszik az embereknek, de senki nem mer szólni. Például a tanácsadók szinte azonnal arról kérdezősködtek: járnak-e templomba és melyikbe. A városban főként evangélikusok élnek, volt, aki nem is merte elmondani, hogy nem a katolikus misére viszi a gyereket.
Mindenki retteg, nehogy vigyék tőle is a gyereket, mert abból még az államnak is kevés van. Ha akivel ez megtörténik, és félévig nem helyeznek hozzá másikat, elveszti a nevelőszülőséget, mint munkalehetőséget. Újfehértón körülbelül 100 család él abból, hogy állami gondozottat nevel. Szofi és Anna is most egy olyan családhoz került, amely már csaknem kicsúszott az időből, mert a korábbi működtető idején valamiért tőlük is visszavették a gyerekeket. Családok sorsa múlik azon, mit is gondol róluk a nevelőszülő felügyelő, „így aki teheti, kedveskedik nekik, termény betakarítás idején, ünnepek előtt éppúgy leróják a hálájukat nekik a népek, mintha orvoshoz mennének.

Búcsúzó gyermekek és a szomszédok által vigasztalt nevelőszülő
Egy asszony, aki maga is nevelőszülő, értetlenkedik min bukhatott el Bobikné, hiszen elég buta kérdések voltak, olyan, mint hogy: jár-e többet pisilni, mint mások? A nevelőszülőt semmi nem védi a hivatali túlkapások ellen, hát hallgatunk és vigyázunk, nehogy úgy járjunk, mint Bobikné – mondja. 
Bobiknéról és gyerekeiről több dokumentum és feljegyzés is készült. Ezekben számos tévedést és egymásnak is ellentmondó állítást talál az, aki elolvassa. Ám mindez elkerüli a gyerekek áthelyezéséről döntő hivatalnokok figyelmét. 
A nevelőszülő alkalmatlanságát a Szent Lukács két nyíregyházi pszichológusa, Papp Réka Borbála és Oláh Gabriella szakvéleménye mondta ki. Marosi Zita klinikai szakpszichológus és dr. Varga Tibor professzor, igazságügyi orvosszakértő, valamint dr. Rudisch Tibor igazságügyi pszichológus szakértő véleménye azonban épp az ellenkezőjét állapította meg. Sőt a professzor írásos véleménye szerint az elvégzett pszichológiai tesztek nem utalnak semminemű pszichológiai, pszichiátriai rendellenességre, ami a nevelőszülőségre alkalmatlanná tenné az asszonyt.
Viszont a Szent Lukácsban készült két szakvéleménnyel kapcsolatban megállapította: a gyermekvédelmi központ nevelőanyával kapcsolatos feljegyzései, figyelmeztetései, a nevelőszülő-tanácsadóval történt konzultáció keretet szabott a pszichológusok gondolkodásmenetének, így a vélemények prekoncepción alapulnak. A tesztek sablonos, pusztán tankönyvszerű értelmezése pedig torz képet okozott Bonikné személyiségéről, aki egyébként nagyon is alkalmas a nevelőszülői feladatokra.
Hiába: Bobikné fellebbezése után a Szabolcs-Szatmár Megyei Közigazgatási Hivatalnál is elvesztette az eljárást. Most ügye bírósági tárgyalására készül. A Szent Lukács szakemberei megtiltották Bobiknénak, hogy a két nagyobb lányt látogassa vagy beszéljen velük. A szokásos testvértalálkozók is szigorú „Szent Lukács-os” felügyelet mellett zajlanak. Köszönésen kívül más kapcsolata nincs is a lányokkal.
A történtek után tucatnyi kérdést tettünk fel a nevelőszülői hálózatot működtető Szent Lukács Görög Katolikus Szeretetszolgálat vezetőjének, a hajdúdorogi egyházmegye pasztorális helynökének, dr. Seszták Istvánnak. Válaszában hangsúlyozta: hivatala ebben az ügyben mindenben és mindenkor a gyermekek érdekét tartotta szem előtt, ezért is kezdeményezték más családban való elhelyezésüket. Úgy vélte: néhány hét múlva éppen olyan jól érzik majd magukat a lányok az új helyen is, mint Bobiknénál.
Azt írta: az érintett nevelőszülő tevékenységével kapcsolatban már jóval a szeretetszolgálat megjelenése előtt érkeztek a tanácsadótól jelzések, panaszok. (Ilyenekről Bobikné nem tudott, mint mondta: munkájára bírálatot szemtől szembe egyetlen tanácsadó sem fogalmazott meg, s kritikát írásban sem kapott.)
A szeretetszolgálat vezetője arra a kérdésünkre, hogy miután kiderült, „valamilyen baj van Bobiknéval”, milyen szakmai segítséget adtak az asszonynak, hogy a gyerekeknek ne kelljen otthont váltaniuk, Seszták István részben beidézett egy joghelyet, amely szerint a hálózat működtetője nevelőszülői tanácsadó alkalmazásával segíti a nevelőszülőket feladataik ellátásában. Másrészt hozzátette: „Engedje meg, hogy megjegyezzük, a Szent Lukácstól elsősorban mennyei segítség várható.”